Hugyósjózsi vásárol

Na ma ismét szétvetett az ideg. Nem bírtam magamat türtőztetni, és nehezen, de erőt vettem magamon, kínomban elmentem egy kör sétára, hát hova máshova, mint egy forgalmas, benzingőztől szürke, aszott emberekkel teli, zajos genyósziti utcára. Ez van, örüljünk. Persze ilyen környezetben nehezen oldódik az ember, pláne amikor már órák óta összeugrott gyomorral csak folyamatosan negatív gondolatokkal volt tele az ember feje. Annyira jól esett volna beszólogatni, üvölteni, de visszafogtam magam, egy-két csapkodást leszámítva. Pedig mennyire ordenáré trógerságokkal szórakoztathattam volna közvetlen környezetemet!

Betértem az első szembejövő drogériába, hát ezek is minden sarkon ott rohadnak, mert genyósziti pógárai nagy drogfogyasztók. Mindenféle nyavaját beképzelnek maguknak, és vásárolnak szüntelenül mindenféle szir-szart, nagyrészt tök fölöslegesen, aztán majd 10 év múlva megtalálják egy lomtalanításkor a lejárt szavatosságú bétakarotin tablettákat a ginzengkapszulákkal együtt, meg a szétnyomódott, s összeszáradt herbafogkrémes tubusokat a macskaszőrrel és hajszálakkal teli atkás retek tálalószekrények legeldugottabb bugyraiban.

Persze én is fogkrémet vettem, használatra (mily meglepő, kivételes eset!). A boltban hemzsegett a nép, csikorogtak a bevásárlókocsik, a munkában vagy szoliban megfáradt karokon lógva lelkesen suhogtak a műanyag kosarak, teli minden földi gyönyörrel. A pénztárnál hatalmas sor verődött össze, és mindenki teljes nyugalommal várakozott. Eközben a pénztárost már lassan kiverte a víz, pörgött mint a vaddisznó. Ha egy áldozat jelentősebb összeget fizetett, a hölgyike csak felnyögött: - Pont?

- Tessék? - mondta a vevő döbbenten.

- Pont!? - agresszív szemkontakt.

- ???? - elképedt zavarodottság.

- Pontooot? - kissé nyűgösen.

Én ekkor már valószínűleg elég hülyén nézhettem jobbra-balra, hogy leplezzem döbbenetemet, gondolván biztos ennél az állásnál is feltétel a jó kommunikációs készség, de a hölgyike pusztán síkhülye verbálidióta. No mindegy, a vevő nem gyűjti az ákcejós hűségpontyokat. "Mert itt érzem, hogy fontos vagyok" - szúrta ki a szemem a szlogen a falon kifelé menet. Hát, teccikérteni tojok rátok, ebből nem kérek többet, csak ha épp pillanatnyi elmezavarom lesz ismét.

No problemo, kalandra fel, irány a sarki közért! A bejáratnál a biztonsági őr teljhatalmú atyaúristenként tekint le minden betérő vevőre, s szemében ott villódzik a cáfolhatatlan verdikt: ki ide belépsz, porban fetrengő hitvány féreg vagy és maradsz örökké. Az üzletben állandóan hangyaszorgossággal dolgoznak az árufeltöltők, lehetőleg egyszerre minden sorban, nehogy meg lehessen mozdulni tőlük. Kedvenceim a sóhajtozósok, akik azt hiszik szívességet tesznek, hogy megengedik, hogy közelebb jussak a nyamvadt árujukhoz, és pénzt adjak érte. Ó igen megint fejet kell hajtanunk előttük, meg alázattal előre köszönni, talpukat nyalni! Na persze!! Ők is emberek! Meg kell értenünk! Igen?? És engem ki ért meg? Papírhalmokba fulladva gürizek mint egy barom, azért hogy végre szombat legyen, és az ájulástól semmire sem legyek képes, és akkor még ilyen tetű dolgokra kelljen figyelni? Genyószitiben meg lépten-nyomon a lélektipró agyatlanokkal kelljen küzdeni? Kösz, nem. Na szóval, a bolt minden alkalommal hozza formáját: alig várom, hogy kijuthassak miután kikerültem a harmincadik sóhajtozós árupakolót, átverekedve magam az öregasszonyok keresztbe állított bevásárlókocsijai között, s végre beállhassak a kretén pénztársorba, ahol a hátbanyomott kosár és a nyakszirtbe lihegett szájszag, már csak hab a tortán.